Az ember különféle szerszámai között kétség kívül a könyv a leg bámulatra méltóbb. A többi mind  testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása. Bernard Shaw a Caesar és Cleopátrában az alexandriai könyvtárat az emberiség emlékezetének nevezi. Ez hát a könyv, és még valami: az emberiség képzelete. Mert hiszen mi más a múltunk, mint álmok sora? És milyen különbség lehet aközött, hogy álmainkra emlékezünk vagy a múltra? Ezt a funkciót tölti be a könyv.

Valaha arra gondoltam, hogy megírom a könyv történetét. Nem a fizikai oldalról. A könyvek fizikailag nem érdekelnek ( legkevésbé s bibliofil könyvek, amelyek általában aránytalanok), engem az érdekel, hogy milyen értéket tulajdonítottak a könyvnek a különböző korok. Spengler  ugyan megelőzött, A Nyugat alkonya című művében van egypár gyönyörű oldal a könyvről. Néhány személyes megjegyzéssel kiegészítve ahhoz fogom tartani magam, amit Spengler írt.

Az ókorban nem volt olyan kultusza a könyvnek, mint manapság, ami engem meglep, a könyvben az élőszó pótlékát látták. Az a mondás amit folyton idézünk: Scrita manenet, verba volant, nem azt jelenti, hogy az élőszó mulandó, hanem hogy az írott szó maradandó és halott. Ezzel szemben az élőszó valami szárnyas, valami légies dolog, szárnyas és szent, mint Platón mondja. Érdekes módon az emberiség nagy tanítói mind az élőszó mesterei voltak.

Nézzük az első példát: Püthagoraszt. Tudjuk, hogy Püthagorasz szándékosan nem írt. Nem írt, mert nem akarta magát az írott szóhoz kötni. Bizonyára azt érezte, ami a Bibliában később úgy van megfogalmazva, hogy a betű öl és a lélek éltet. Így kellett éreznie, ezért nem kötötte magát az írott szóhoz. Ezért van az , hogy Arisztotelész soha nem Püthagoraszról, hanem csak a püthagoreusokról beszél….

Püthagorasz szándékosan nem írt, azt akarta, hogy gondolatai testi halála után tanítványai elméjében éljenek tovább. Innen származik az a mondás (amit, minthogy görögül nem tudok, megpróbálok latinul idézni), hogy Magister dixit (a Mester mondta). Ez nem jelenti azt, hogy kötve voltak ahhoz amit a Mester mondott, ellenkezőleg, szabadságot biztosít a Mester által felvetett gondolat továbbításra….

De vannak más példák is. Itt van Platón példája, amikor azt mondja, hogy a könyvek olyanok, mint a képmások ( lehet, hogy képekre vagy szobrokra gondolt), amiről az ember szt hiszi, hogy élnek, de ha kérdést intéz hozzájuk, akkor nem válaszolnak. Így hát a könyvek némaságát korrigálandó, feltalálja a platóni dialógust. Vagyis Platón több személyben testesül meg: Szókratészben, Gorgiászban és másokban. Arra is gondolhatunk, hogy Platón vigasztalódni akart Szókratész halála miatt, azt gondolván, hogy Szókratész továbbra is él. Ha bármilyen problémával találkozott, azt kérdezte: Mit szólt volna ehhez Szókratész? Így bizonyos értelemben ő volt Szókratész halhatatlansága, aki nem írt semmit szintén élőszóval tanított.

Krisztusról tudjuk, hogy egyetlenegyszer írt le néhány szót, amit a homok mindjárt eltörölt. Tudomásunk szerint egyebet nem írt. Buddha szintén élőszóval tanított, prédikációi maradtak fenn.

Aztán itt van Szent Anzelm mondása: “Könyvet adni egy tudatlan ember kezébe ugyanolyan veszélyes, mint kardot adni egy gyermek kezébe”. Így gondolkoztak a könyvről. Keleten még mindig él az a felfogás, hogy a könyvnek nem az a feladata, hogy felfedje a dolgokat, csupán az, hogy segítségünkre legyen a felfedezésben. Noha nem tudok héberül, tanulmányoztam némileg a Kabbalát, és olvastam (angol és német fordításban) a Zóhárt (A ragyogás könyvét) és a Széfer Jecirát (A történetek könyvét). Tudom, hogy ezek a könyvek nem azért íródtak, hogy megértsék hanem hogy magyarázzák őket, arra ösztökélik az olvasót, hogy tovább gondolkodjék. A klasszikus ókor nem tisztelte a könyvet, bár tudjuk, hogy Nagy Sándor a párnája alatt tartotta az Íliászt és a kardját, ezt a két fegyvert. Tisztelték Homéroszt, de nem tekintették “megszentelt” írónak abban az értelemben, ahogy mi ma. Nem gondolták , hogy az Íliász és az Odüsszeia szent szövegek volnának, tiszteletre méltó könyvek voltak, de lehetett támadni is őket.

Platón száműzhette a köztársaságból a költőket anélkül, hogy eretnekség gyanújába keveredett volna .Az antikvitás eme tanúságai mellé érdemes Seneca példáját csatolnunk. Luciliushoz írt csodálatos episztolái között van egy, amely egy rendkívül hiú egyént támad, akinek száz kötetes könyvtára van, de hát ki az – kérdezi Seneca – akinek van ideje száz könyvet elolvasni? Manapság viszont a nagy könyvtárakat becsüljük.

Bernard Shaw-tól egyszer megkérdezték, hiszi-e, hogy a Bibliát a Szentlélek írta. Shaw azt felelte, hogy minden könyvet amelyet érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt. Azaz a könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát. A szerző szándéka esendő emberi dolog, a könyvben kell hogy legyen valami többlet. A Don Quijote például több mint lovagregények szatírája. Olyan abszolút szöveg amelyben a véletlennek semmi szerepe nincs…

A könyvről sok író írt rendkívül szellemesen. Hadd hivatkozzam ezek közül néhányra. Először Montaigne-ra, aki külön esszét írt a könyvről. Ebben van egy megszívlelendő mondat: “Semmi sem teszek kedvem ellenére”. Montaigne azt mondja, hogy a kötelező olvasmány fogalma hamis fogalom. Azt mondja, hogy ha egy nehéz részt talál egy könyvben, akkor azon átugrik, mert az olvasásban a gyönyörködés egy formáját látja.
Eszembe jut, hogy jó néhány éve volt egy körkérdés arról, hogy mi a festészet. Megkérdezték Norah nővéremet, és Ő azt felelte, hogy a festészet az a művészet, amely a formák és a színek segítségével gyönyörködtet bennünket. Én azt mondom, hogy az irodalom is a gyönyörködtetés egy formája. Ha valamit nehezen olvasunk, akkor a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.

Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Azt hiszem, Montaigne-nek igaza van. Elsorolja, hogy kik azok a szerzők, akiket szeret. Vergiliust idézi, azt mondja jobban szereti a Georgicát, mint az Aeneist, én jobban szeretem az Aeneist, de ez mindegy. Montaigne szenvedélyesen beszél a könyvről, ám azt mondja, hogy a könyvek boldoggá tesznek ugyan, de a gyönyőr, amit okoznak nem heves.

Emmerson ellentmond neki – Ő írta a másik fontos munkát a könyvekről. Előadásában Emerson azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Ki kell nyitnunk a könyvet, és akkor megszólalnak. Azt mondja, hogy a legjobb emberek társaságában tölthetnénk időnket, akik kezdetektől fogva léteztek, mi azonban nem kerestük őket, inkább kommentárokat és kritikákat olvasunk nem azt , amit ők maguk írtak.

Én húsz éven át az angol irodalom professzora voltam a Buenos Aires-i Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Mindig azt mondtam tanítványaimnak, hogy ne csináljanak bibliográfiát, ne olvassanak kritikákat, olvassák magukat a műveket, lehet hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól.

Életem jó részét irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás, a másik gyengébb formája az írói alkotás, vagy amit alkotásnak nevezünk, amely az olvasmányaink emlékének és felejtésének keveréke.

Emerson egyetért Montaigne-nyel abban, hogy csak azt kell olvasnunk, ami tetszik, hogy a könyv a boldogság egy formája. Annyit köszönhetünk a betűknek. Én igyekeztem többet újraolvasni, mint olvasni, azt hiszem az újraolvasás fontosabb mint az olvasás, csak persze ahhoz hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk. Ez az én könyv kultuszom. Lehet, hogy patetikusan hangzik, nem akarok patetikus lenni: azt szeretném, ha úgy hangzana, mint egy vallomás, amit mindnyájuknak külön-külön teszek, mert a mindenki absztrakció, és az egyes ember valóság.

Még mindig azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket,könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta  Brockhaus Enzyklopadie 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétét a lakásomban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége.

Sokat beszélnek a könyv eltűnéséről, szerintem ez lehetetlen. Azt mondják, hogy nincs különbség egy könyv és egy újság vagy egy lemez közt. A különbség az, hogy az újságot a feledés jegyében olvassuk, a lemezt is azért hallgatjuk, hogy elfelejtsük, egy lemez gépies és épp ezért frivol. A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá.

A szent könyv fogalma, mint a Koráné a Bibliáé vagy a Védáké – ahol szintén az áll, hogy a Védák teremtették a világot – , megszűnhet, de a könyvnek van bizonyos szentsége, amit nem lenne szabad veszni hagynunk. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet, és kinyitjuk, fennáll az esztétikai élmény lehetősége. Mik a könyvben sorakozó szavak? Mik ezek a holt szimbólumok? Abszolút semmik. Mi egy könyv, ha nem nyitjuk ki? Egyszerűen egy papírból és bőrből készült téglatest, ami lapokból áll, de ha olvassuk, akkor valami különös dolog történik, állandóan változik, azt hiszem.

Hérakleitoszazt mondta (eleget idéztem már), hogy senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyó változik, de az a legborzasztóbb, hogy mi nem kevésbé vagyunk változékonyak, mint a folyó. Valahányszor elolvasunk egy könyvet, a könyv megváltozik, más lesz a szavak jelentése. Másrészt a könyvek telítve vannak a múlttal….

Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.